Kegyetlen Örökség – Epigenetika

EPIGENETIKA

Ha egy átok megfogan, hetedíziglen öröklődik. Bibliai kárhozat vagy népi babona –egyremegy, azt tapasztalatból tudjuk, hogy nem zörög a haraszt, tehát van igazság az ősi mondásban. Ezt az igazságot próbálják manapság tudományos tényekkel is alátámasztani. A figyelmet érdemlő új diszciplína, az epigenetika a pszichoszociális fejlődéstan elméletét emeli át a modern genetika világába.

LÁTHATATLAN INFORMÁCIÓ

Két markánsan elkülönülő szemlélet szerint viszonyultak eddig a tudósok az emberi szervezet és viselkedés leírásához: vagy a természet adta és örökölt tulajdonságokat tartották mérvadónak, vagy a miliő , a környezet hatására átélt és szerzett tapasztalatokat és behatásokat vélték fontosnak. A genetika például jellegénél fogva leginkább az elő bbi megközelítéssel azonosul, vagyis az örökítő anyagba csomagolt, természet által determinált biológiai információt igyekszik megfejteni – egyre több sikerrel. Miközben az emberi géntérképen szépen fogynak a fehér foltok, legalább annyira gyűlnek a kérdőjelek: bizonyos öröklődő jelenségekre ugyanis nem ad választ a DNS-lánc molekulasorozata. Ezeknek a jelenségeknek a feltárására vállalkozik a neuroepigenetika, azokat a molekuláris mechanizmusokat kutatva, amelyek az egyébként változatlan genomban rögzítik a szerzett információkat, majd a születő egyedben módosítják a gének aktivitását. A szó jelentése „a genetikán túli” tudományra utal.

Az egyik első megdöbbentő kísérletet a New York-i Mount Sinai Orvosi Egyetem kutatócsoportja végezte. Megfigyelték, hogy a holokauszttúlélők gyerekei sokkal hajlamosabbak traumák hatására a poszttraumatikus stresszre (PTSD). A stressz működési mechanizmusából kiindulva a vizsgálatban részt vevőknél mérték a fenyegetett helyzetben termelődő adrenalin és noradrenalin, illetve a stresszt feloldó kortizol hormon szintjét. Meglepő módon a kortizol átlagosnál alacsonyabb szintjét regisztrálták nemcsak a túlélőknél, hanem a gyermekeiknél is. Látszólag tehát az elszenvedett trauma kódolva rögzül az örökítő anyagban. A kérdés az, hogy hol és hogyan fejti ki a hatását.

Egy másik kísérletben patkányoknál figyelték meg az utódgondozást, és egyértelműen kiderült, hogy az elhanyagolt utódok idegesebbek, hiperaktívak lettek. Ebből kiindulva olyan öngyilkosokat vizsgáltak, akik dokumentáltan elhanyagolt gyerekkor traumái után végeztek magukkal. A labor itt is igazolta a feltételezést: a normálisnál jóval kevesebb glükokortikoid receptort találtak az öngyilkosok hippocampusában. Ennek a receptornak a feladata megkötni a kortizolt, és így hatékonyan leszabályozni a stressz hatására megemelkedett adrenalin szintjét. Hiányában elindul az ördögi kör, a csillapíthatatlan, ok nélkül is jelen lévő stressz, ami idő vel kiváltja a szuicid hajlamot. Szintén a PTSD jelenségére koncentrált egy amerikai vizsgálat, melyben 38 terhes nőt tanulmányoztak, akik jelen voltak a World Trade Center pusztulásánál. A nők fele mutatott tartós poszttraumatikus szindrómát, és ezeknek a csecsemőiben mind kimutatható volt az alacsony kortizolszint.

AMIT ESZEL…

Gyökeresen ellenkező irányból közelítettek a kérdéshez angol kutatók Finnországban, ahol rendkívül népszerű az édesgyökérből készült cukorka. Hogy mi köze az édességnek az epigenetikához? A növény jellegzetes ízét adó hatóanyag történetesen gátolja a kortizol lebontását, így elméletileg azok a terhes nők, akik napi 500 milligrammnál többet fogyasztanak belő le, befolyásolják a gyermekük hormonháztartását és későbbi genetikai fejlődését. A feltevés beigazolódott, mégpedig azzal a meglepő eredménnyel, hogy a nyolcéves gyerekeknek nemcsak az ébredéskor mért kortizolszintje volt ötödévelmagasabb a normálisnál, hanem szinte mind egyforma viselkedési zavarral – fokozott agresszióval, figyelemfelkeltési célú hiperaktivitással – küszködtek. Úgy tű nik tehát, hogy a csökkent kortizolszint stresszt és félelmet, a hormon túlzott jelenléte gátlástalan agressziót szül.

Maguk a tudósok is tisztában vannak vele, hogy az epigenetika gyerekcipőben jár, és cseppeket látnak csak a beláthatatlan óceánból. Saját biztosnak látszó   elméleteiket is készek megkérdő jelezni a tudósok, így például a holokauszttúlélők utódainak fent említett vizsgálata egészen új színezetet kapott, amikor kiderült: nem feltétlenül az átélt stressz, hanem a krónikus alultápláltság okozhatta az átöröklődő kortizolcsökkenést, mégpedig minél fiatalabb volt valaki a lágerben, annál nagyobb mértékben. Ez a lehetőség is rámutat azonban arra, hogy az epigenom révén átöröklődő információ bármilyen – testi, lelki, biológiai, kémiai – eredetű lehet, és a legtágabban értelmezett környezeti hatások befolyásolják.

Egy közelmúltban folytatott vizsgálatban kifejezetten a táplálkozásnak az emberi örökítő anyag módosítására gyakorolt hatását fi gyelték. Kiderült, hogy az apa kamaszkori táplálkozási szokásai, esetleges elhízása nem múlik el nyomtalanul, hanem valamilyen módon rögzül a génállományban, és testi változásokat indukál az utódban. Az információ átadásának módjára ez esetben csak hipotézisek vannak, legvalószínűbb kódnak a DNS molekuláinak térbeli elhelyezkedése tűnik.

EREDET VAGY KÖRNYEZET?

A szerzett élmények örökítése sokaknak ma is merész hipotézis, az viszont évtizedek óta elfogadott tény, hogy az embriókori behatások meghatározzák a születendő gyermek további fejlődését, jelentősen befolyásolják, hogy genetikai adottságai milyen irányt vesznek – vagyis a DNS-ben kódolt genom epigenetikai folyamatok révén milyen sejtdifferenciálódást, végső soron milyen fenotípus kifejlő dését teszi lehetővé. A méhen belüli alultápláltság, stressz, az anyavérével együtt az embrióba jutó káros anyagok mind befolyásoló tényezők. Angol és új-zélandi kutatók azonban még ennél is tovább mentek, és megfigyelték, hogy a méhen belül szerzett információk hatását tovább bonyolítják a születés utáni környezet impulzusai. Akkor van igazán gond, ha a kettő ütközik egymással – tehát ha az alultáplált intrauterin környezetből született gyermek aztán kalóriadús táplálást kap, vagy a stresszelt magzat végül teljesen nyugodt miliőben landol, ahol hiperaktivitása, fokozott ébersége kóros, antiszociális pszichés magatartásként mutatkozik meg. Az epigenetikai módosulás evolúciós szinten tehát azt feltételezi, hogy az utódnak a szülőhöz hasonló körülményekkel kell majd megbirkóznia. Ebből a szempontból az emberi genom működése konzervatív, az eddig rögzült evolúciós menetrendet tükrözi, ezzel szemben az egyre gyorsabban változó környezet és annak kihívásai rendre újabb pszichés és organikus traumák forrása – az örökölt epigenetikai faktorokat ugyanis sorra megkérdőjelezi, provokálja és felülírja.

A gondos és gondatlan nőstény patkányokon végzett kísérletek ugyanakkor azt is valószínű vé tették, hogy nagyon korai fejlő dési szakaszban, tehát akár a terhesség, akár a csecsemőkor alatt, az öröklött faktorok bizonyos szintig korrigálhatók, aktiválódásuk esélye csökkenthető. Ez jó hír azoknak, akik bizton tudják, hogy saját vagy felmenőik életében komoly traumák voltak, amelyeket jó eséllyel továbbadnak majd az utódaiknak.

METABOLOM

Az epigenetika eredményeit hazai tudósok is gazdagítják. DR. FALUS ANDRÁS akadémikus megfogalmazásában az emberi szervezetet érő minden külső hatás – köztük a traumák, fertő zések, de még a kapott fény mennyisége is – összeadódik, és egy olyan komplex epigenetikai struktúrát alkot, ami informatikai hasonlattal élve a genetikai hardveren futó szoftverre hajaz. Eszerint a klasszikus genetikai modellnél lényegesen bonyolultabb, a lineárisan determinált helyett elágazó lehetőségekbő l kirajzolódó rendszerű az élet átörökítése. A biológiai információ tárolásáért pedig vélhetőleg sokkal inkább a „genetikailag meghatározott genomikai komplexitás, a hálózatok, semmint a puszta DNS-nukleotid betűsorrendje a felelő s”. Légüres tér helyett a DNS – a genetikai hardver – „inkább egy már ismert és még felfedezésre váró kismolekulákkal teli biológiai környezetben képzelhető el” – ez a metabolom, az epigenetikai szoftver –, ami aktivált, más szóval „kifejezett”, és inaktív, csendes gének dinamikusan változó, kombinatív lehetőségeinek végtelen sorát teszi lehető vé. Ezt a hosszú mondatot érdemes párszor elolvasni, ez az epigenetika lényege.

PSZICHOGENETIKA

Míg az orvostudományt a hogyan, a gyakorlati pszichoterapeutát a miért érdekli inkább. F. GALLÓ BÉLA pszichoteoretikus harminc éve feltételezi munkájában a szerzett tapasztalatokat és traumákat átörökítő „valamik”, az általa pszichogéneknek nevezett látens genetikai kódok meglé tét. Szerinte mással nem magyarázhatók a többek között daganatos betegek, drogfüggő k és pszichés zavarral hozzá fordulók terápiája során feltárt, szülő k és nagyszülő k traumáját, vagy magzatkori sérelmeket tükröző újrajátszási kényszerek és tisztán kategorizálható pszichoszomatikus tünetek. Krízispontokból kirajzolódó familiáris traumatérkép, Szondi Lipót átértelmezett ösztönvektortesztje, hipnózis, transzlogikával irányított sorsanalízis, Jung, Hamvas Béla, Deepak Chopra, a Tibeti Halottaskönyv és a jóga szútra bölcsessége, de leginkább több ezer páciens részletes anamnézise – a terapeuta szerint „az emberi tudáskincs és a közvetlen tapasztalat rengeteg kulcsot ad ehhez a genetikai feladványhoz, ha hajlandók vagyunk azt is beemelni a puzzle kirakásába, ami látszólag ellentmond a racionális logikának. Mosolyogva várom, hogy a tudomány mikor éri végre utol a napi gyakorlatot. Szurkolok a kutatóknak, jó nyomon járnak!”

VÁLTOZÓ KÖZEG

Az epigenetikai módosulás evolúciós szinten azt feltételezi, hogy az utódnak a szülőhöz hasonló körülményekkel kell majd megbirkóznia.

Ezzel szemben az egyre gyorsabban változó környezet és annak kihívásai rendre újabb pszichés és organikus traumák forrása.

HISZTONOK

A titkos kód hordozói minden jel szerint a hisztonok – azok a fehérjemolekulák, melyek köré a genetikai kódot tartalmazó DNS-lánc csavarodik. Külső behatásra ennek a hisztonmagnak a nyúlványai vesznek fel olyan epigenetikai faktorokat – metil- vagy acetilmolekulák révén –, amelyek az alvó gének aktiválását vagy az aktív gének elhalkítását, visszacsomagolását végzik. Ennek következményeként az élő szervezetben folyamatosan zajló sejtosztódás során a replikálódó DNS-lánca zömmel ugyanaz marad – eltekintve az esetleges mutációktól –, viszont az új információ hatására a genom más elemei lépnek mű ködésbe, megváltoztatva a létrejövő sejtek funkcióját. Ez a komplex folyamat a szervezet minden szintjén működik, természetes kiváltója például a pluripotens őssejtekből induló differenciált sejtosztódásnak, de vélhetően sokkal több szerzett információt örökít tovább, mint azt gondolnánk.

Forrás: www.nol.hu

About Pozsgai Nikoletta

Hivatásom az emberek segítése minden lehetséges módon és eszközzel. Mindehhez tanári, természetgyógyászati végzettségeim (életmód tanácsadás-és terápia, kineziológia), tréneri és tanácsadói tapasztalatom adja az alapot, derűs és optimista személyiségem a megtartó erőt, az empátia és szeretet a kommunikációs csatornát:)